Miután az első néhány órában begyakoroltuk a legfontosabb manővereket az automata váltós autón tanuló tanítványommal, Julival, eljött végre a nagy pillanat, kimerészkedtünk a forgalomba, a valódi autósok közé.
Juli leginkább attól tartott, hogy nem fogja észrevenni a táblákat, útjelzéseket, illetve a közlekedés többi résztvevőjét, különös tekintettel a biciklisekre, akik kicsik és néha bizony meglehetőse gyorsak. 🙂 Szerencsére kellőképp megnyugtatta, hogy ismét felhívtam a figyelmét: tényleg bármikor közbe tudok avatkozni, ha felforrósodna a helyzet, hiszen a pedálok nálam is működnek. Emellett az első forgalmi órákon még rendszeresen felhívom a tanulók figyelmét arra, hogy épp mit is kell nézniük, hiszen nem könnyű egyszerre számos vizuális és hanginger közül kiszűrni a fontosakat. Nyilván amúgy is tisztában volt ezzel, de valahogy mégis varázsigeként hangzottak számára szavaim – legalábbis így fogalmazott -, mert a kezdeti szorongás hipp-hopp, eltűnt belőle. Úgyhogy a pár perces, járműkezelési tudnivalókat illető ismétlés után, nagy levegőt véve, de kis gázzal, kigurultunk a tanpályáról.
Az első órák mindig az alacsony forgalmú utakon zajlanak, hiszen ekkor az egyik legfontosabb, hogy a tanulók megszokják a vezetőülés perspektívájából nézni a világot. Szerencsére az automata váltó ebben is megkönnyítette Juli helyzetét, hiszen figyelme jó részét a gépkocsi irányítására, az útjelzések felfedezésére, felismerésére és értelmezésére tudta fordítani. Az első forgalmi órán mint mindig, most is az volt a legfontosabb, hogy ebben az új környezetben is egyenesben tudja tartani az autót, tartsa a megfelelő távolságot a felezővonaltól, illetve a járda vagy a padka szélétől. Mivel nem kellett emellett a sebességváltásra koncentrálni, hamar ráérzett Juli a helyes iránytartásra.
Természetesen az egyenes úton volt ez a legkönnyebb, a különböző élességű kanyarok nem mentek elsőre tökéletesen, hiszen a megfelelő sebességet kell megtalálni a megfelelő kormánymozgatáshoz. Ez pedig nem megy másképp, mint gyakorlati megtapasztalással. Ebben is sokat segített azonban Julinak az, hogy elég volt a lassítás mértékére és a helyes kormányforgatásra koncentrálnia, hiszen a kuplung, visszaváltás, fék kombó helyett mindössze (sebességtől függően) a gázról való lelépéssel, illetve fékezéssel meg lehet lassítani az autót. Így aztán sokkal több energiája és ideje maradt arra is, hogy bekanyarodás előtt meggyőződjön arról, nem jönnek-e gyalogosok a járdán, illetve kerékpárosok az úton vagy a kerékpárúton. Bizony volt, hogy jöttek, az első pár alkalommal fel is szisszent, de becsületére legyen mondva, egyszer sem kellett satuféket nyomnom 🙂
Juli ezen az órán is ügyesen vette az akadályokat, a következő pár alkalommal még biztosan gyakorolni kell ezt a fránya kanyarodást, de ő is és én is rendkívül elégedettek voltunk a produkcióval. És ami a legjobb, az összes gyalogos és biciklis teljes nyugalomban és teljes épségben haladt el előttünk, észre sem vették, hogy a sofőrnek az induláskor voltak saját magával szemben fenntartásai ezzel kapcsolatban.
Az óra végén meglehetősen fáradtan, de annál boldogabban és büszkébben szállt ki Juli az autóból, bár – saját bevallása szerint – legszívesebben soha többé ki sem szállna belőle, annyira élvezte izgalmas kalandunkat az automata Toyota Priussal.
A következő órákon még nagyobb figyelmet fordít majd a közlekedési táblákra, és hamarosan önállóan kell majd felismernie és megoldani a közlekedési helyzeteket.
